Három Hangody a Dr. Rose Magánkórházban

2021. Szeptember 8.

Prof. Dr. Hangody László édesapja általános sebész volt, három fia közül ketten; Dr. Hangody László Rudolf és Dr. Hangody György Márk ortopéd sebészek lettek. Sok orvos családban öröklődik a hivatás, de az mindenképpen ritkaság, hogy a műtétek egy részét apa és két fia együtt végezzék. A Dr. Rose Magánkórházban minden adott ahhoz, hogy a legmodernebb műtéti technikákat alkalmazva végezzék az ortopédiai műtéteket és a kutatás-innovációval kapcsolatos munkát. Professzor urat és fiait kérdeztük családról, sportról, szakmáról, tudományos munkáról és az ortopédia jövőjéről.

Három Hangody

A családban szép hagyomány az orvosi hivatás szeretetének átadása, ez kézenfekvő volt a fiai esetében is?

Prof. Hangody László: Nem tudom, hogy más szakmákban hogy van ez, de azt gondolom, hogy általában az orvos dinasztiák esetén az otthoni témákban elég vastagon jelentkeznek a munkahelyi, illetve a szakirányú problémák. Ez így volt az édesapám és az én vonatkozásomban is, ő általános sebész volt, engem pedig kezdettől fogva mozgásszervi sebészet érdekelt, de mindig voltak olyan átfedések, amik adtak közös témát. Most a mi esetünkben a fiaim szakterülete egyezik az enyémmel, de nálunk is létezik az idők adta változás. Én még abba a generációba tartozom, akik a kezdetekben gyakorlatilag teljes mozgásszervi sebészeti ellátást végeztek. A mostani generáció már specializált irányba halad. Szerencsére úgy alakult, hogy az a terület, amire az én tevékenységem leszűkült, tehát az endoprotetika, sportsebészet, minimált invazív technikák, ízületi tükrözéses műtétek lettek a fiaim választott területei is, tehát nekünk nem csak volt, hanem lesz is közös témánk. Annyiban még speciális a helyzet, hogy több munkahelyen együtt dolgozunk és a kutatás-fejlesztési innovációs területeink is hasonlóak. A legnagyobb fiam porcfelszín képzésből, a középső pedig szalagsebészethez kötődő háttérkutatásból szerzett tudományos minősítést. A családi fertőzöttség a harmadik fiamat, Andrást olyan formában érte el, hogy a turizmus-vendéglátás területén szerzett diplomája után most műtős szakasszisztensi képzésen vesz részt.

A középiskola után kézenfekvő volt az orvosi egyetem?

Dr. Hangody László: Ebben nőttünk fel, de belőlem első körben ellenérzést váltott ki az orvosi pálya, hiszen a gyerek csak azt látja, hogy a hosszú ügyeletek miatt nincs otthon az édesapja, ezért a gimnáziumi évek alatt a közgazdaságtan érdekelt és csak az utolsó évben döntöttem az orvosi tanulmányok mellett.

Dr. Hangody György: Gyerekkorban kialakul az emberben a vágy, hogy az édesapja  nyomdokába léphessen, vagy hasonlót csináljon. A név kötelez - ez mindig egyfajta presszió az ember felé a teljesítmény vonatkozásában. Persze nézhetjük úgy, hogy mindig az árnyékában vagyunk valakinek, de ebből az árnyékból egyre inkább kezdünk kinőni és most már nem feltétlenül úgy gondolnak ránk, vagy rám, mint a professzor úr fiára, hanem mint Hangody György doktorra.

Miért esett a választás az ortopédiára?

Prof. Hangody László: Édesapám 1945-51 között végezte az egyetemet. Ez volt az az időszak, ami után megindult a sebészeten belül a specializálódás. Ő általános sebészként dolgozott, de végeztek mozgásszervi sebészetet, nőgyógyászatot, urológiát is. Amikor én elkezdtem dolgozni, akkor a mozgásszervi sebészet már egy különálló terület volt. Az osztrák-svájci-német minta alapján, Magyarországon külön baleseti sebészet és külön ortopédia alakult ki. A munkahelyemen viszont kezdettől fogva, mindkét terület jelen volt: kaptam egy általános mozgásszervi sebészeti szemléletet és volt bennem egy plusz igény a testüregi sérülések megoldása, a hasi-mellkasi sebészeti feladatok iránt. Szerencsés volt az is, hogy a pályám elején indult az artroszkópos sebészet, ehhez volt talán az átlaghoz képest kicsivel több tehetségem, és amely aztán - a mozgásszervi sebészeten belül - a tevékenységek harmadát kitevő nagy trenddé vált. A fiaim már ebbe születtek bele. 

Dr. Hangody László: Az ortopédiában szimpatikus volt, hogy széles körű. Sokféle beteget, fiatalt, időset, férfit, nőt illetve különböző bajokat lehet gyógyítani, és az ortopédiai betegek nagy százaléka gyógyítható is. Kezdetben még a nőgyógyászaton és az urológián is gondolkodtam, de végül maradt az ortopédia, és örülök, hogy így alakult.

Édesapánknak köszönhető, hogy felmérte azt, hogy az ortopéd-traumatológián belül mi az a terület, amit érdemes együtt csinálni. Az a betegségkör, műtéti paletta, amivel találkozunk nap mint nap, az a traumatológiai/ortopédiai betegségek kétharmadára tud választ adni. Ebben a specializált világban ez a tevékenységi szélesség komfort érzetet ad.

Dr. Hangody György: Az orvosi egyetem majdnem biztos volt a gimnáziumot követően, aztán abban is biztos voltam, hogy manuális szakmát szeretnék csinálni, igazából az egyetem 4., 5. évében köteleztem el magamat az ortopédia mellett. Nagyon szerencsésnek tartom magam, mert szeretem azt, amit csinálok, motivál a fejlődés lehetősége. Hosszú távon jó értékmérője a munkánknak, hogy mindig készül egy műtét előtti röntgen és egy műtét utáni röntgen, az eredmények követhetőek.

Professzor úr, a kezdetektől lojális a munkahelyeihez, fontos ez a fajta stabilitás?

Prof. Hangody László: Pályám elejétől ugyanazon a munkahelyen dolgozhattam. A medikus évek alatt műtős segédként több helyen dolgoztam, így az Uzsoki Kórházzal is még egyetemistaként kerültem kapcsolatba. Aztán olyan szerencsém volt, hogy oda kerülhettem. Ahogy nem hagytam el az országot, a szakmát, ugyanúgy nem hagytam el a munkahelyemet sem. Emellett jelentős külföldi konzultánsi, illetőleg magánszektorban végzett sebészeti aktivitás is jellemezte a tevékenységemet, ezek közül a Dr. Rose Magánkórház a legstabilabb, és a lehető legszélesebb szakmai repertoárt biztosító magánklinikai környezet. Azt gondolom, hogy a Rose-ban ugyanúgy, mint ahogy a fő munkahelyemen, az évek során egy nagyon stabil, jó szakmai közösség, nagyon jó csapat alakult ki. Ezt a magánkórházat a mérete alkalmassá teszi azt arra, hogy komoly szakmai munka folyjon, befektetői oldalról pedig mindig hangsúlyos volt az, hogy a megfelelő infrastrukturális háttér rendelkezésre álljon. Innen lehet tovább lépni, olyannyira, hogy már jelentős kutatási-innovatív tevékenység is zajlik, ami szintén összetartó erő és sikerélménynek a forrása lehet.

Mennyire része a mindennapjaiknak az oktatásban, tudományos életben való részvétel?

Dr. Hangody György: Az oktatás az úgymond adottság, hiszen az Uzsoki Kórház ortopéd traumatológiai osztálya, édesapánk miatt egyben a Semmelweis Egyetem traumatológiai tanszéke. Általános orvostanhallgatók, gyógyszerészek, szakorvosjelöltek jönnek hozzánk gyakorlatra, folyamatosan három nyelven oktatunk.

Dr. Hangody László: Osztályunk részt vesz az egyetemi oktatásban, és tekintve, hogy úgy kezdtük el a gyógyító tevékenységet, hogy már a tudományos fokozatunk addigra megvolt, ezért kézenfekvő volt a mi részvételünk is. Sok szempontból jó az oktatói munka, mert biztosít egy folyamatos felkészülésre való motivációt. Naprakészen kell a tudásunkat tartani és ez színesíti a mindennapi munkát. Látszik a hallgatók és a szakorvosjelöltek kérdéseiből, hogy az orvoslás mennyire dinamikusan fejlődik, és mennyire szinten kell magát tartania egy orvosnak.

A tudományos fokozat korai megszerzése az édesapánk ráhatása volt, ő tanácsolta, hogy az egyetem után végezzük, mert akkor az ember még nem köteleződik el annyira. Nincs még családja, nincs még karrierje, nincsenek még kialakult megrögződései, sokkal könnyebb ilyenkor végig vinni. Hálásak vagyunk neki, hogy ezt „kipréselte” belőlünk.

Dr. Hangody György: A PhD fokozatot egyre nehezebb megszerezni, a Semmelweis Egyetem Doktori Iskolájának képzése világhírű, mindenhol elismerik. A hároméves képzést követően a különböző kritériumok teljesítése után 2017-ben szereztem PhD fokozatot. A testvérem, 2015-ben csinálta a PhD védését. Nagyon hasonlóan alakul a szakmai életünk, én két évvel „lemaradva” követem őt. Van közöttünk egy jó értelemben vett rivalizálás, ami a fejlődésünkhöz is hozzátesz. Szerencsés, hogy 2013-ban, egyszerre kezdtünk el dolgozni, így ugyanazok a követelményeink az ügyeletek szempontjából, ugyanannyit operálhatunk, ugyanazokon a helyeken dolgozunk.

Dr. Hangody László: Az orvoslásban, de főleg az ortopédián és traumatológián belül az implantátum gyártó cégek, tekintve, hogy ezek nagy implantátum igényű szakmák, előszeretettel invesztálnak. Elég sok energiát fordítanak fejlesztésekre, általában az adott ország szaktekintélyeit keresik meg, hogy legyenek a segítségükre az adott projekt kapcsán. A gyártók folyamatosan keresik az olyan szakértőket, akik elismert szereplőknek számítanak a szakmájukon belül. Magyarországon édesapám keresett konzultánsnak számít. A nagyszámú megkeresések miatt team-et alakított ki a közvetlen munkatársaiból, a testvérem és én is jelenleg a mesterséges intelligencia és egyéb műtéti újítások kapcsán veszünk részt ebben a munkában. Ezen kívül futnak egyéb traumatológiai projektek is a kórházban, ez a tanszéki státuszunknak is köszönhető, azokban is részt veszünk. Én például egy lábszártörést, gyógyítást célzó studyban vagyok most érintett. Ezek a témák és projektek, hozzák az új feladatokat.

Dr. Hangody György: A kutató munka mindig egyfajta kiválóságra ösztönzi az embert, a tudományos fokozat, azon túl, hogy ez manapság már egyfajta elvárás, mindig értékmérő. Mára már a tudományos tevékenység nagyon szabályozott, nehéz a cikkek elfogadtatása, gyakran előfordul, hogy a cikkek megjelenéséig eltelik 1-1,5 év. Jelenlegi kutatási témánk a mesterséges intelligenciával kapcsolatos. Mesterséges intelligencia algoritmusok által vezérelten próbáljuk a porc felszínt feltérképezni. Egy 40 éves autóbalesetet szenvedett páciens esetében nem feltétlenül jó, ha protézist ültetünk be, hiszen a protézisnek van egy bizonyos élettartama és persze fennáll a szövődmény lehetősége is. Az ilyen esetekben nyújthat a jövőben megoldást a nagyméretű csontos porcos blokkok beültetése. A bátyám az oszteokondrális allograftok átültetését kutatja. Ez azt jelenti, hogy egy szervdonor térdízületéből csontos-porcos blokkot veszünk ki és azt a balesetet szenvedett beteg sérült térdízületébe ültetjük be. Ez az elképzelés nagyon jó, de megvannak az indikációi/kritériumai, a technikai nehézségeken túl. A kihívást az jelenti, hogy nem mindig tudjuk jól eltalálni a méretet, nem feltétlenül illik a betegünkhöz a donor térd ízületének mérete és görbülete. A mesterséges intelligencia algortimusokkal vezérelt, MR alapján lehetne kiválasztani a beültetésre legalkalmasabb beteget, így kiküszöbölhető lenne a méretezésbeli és illeszkedési probléma. A mesterséges intelligencia kutatásban különböző területek szakértőivel dolgozunk együtt: mesterséges intelligencia szakértőkkel, matematikusokkal, informatikusokkal, radiológusokkal.

Professzor Úr, hogy látja az ortopédia jövőjét?

Prof. Hangody László: A kutatási/tudományos vonalon és a betegellátásban is azt gondolom, hogy az egyik fő trend  a minimál invazív ellátási irány. Amikor elkezdtem dolgozni, rutinszerű volt az, ha valakinek volt egy porcgyűrű sérülés a térdében, ami az egyik leggyakoribb sérülési forma, akkor felvágtuk a térdét, majd a műtétet fél éves betegállomány követte. Ahogy elterjedt az artroszkópos sebészeti tevékenység a nyolcvanas évek második felére, tíz év alatt kialakult az a gyakorlat, hogy az endoprotetikai műtéteket leszámítva térdízületet gyakorlatilag már nem nyitottunk ki, tehát minden mást el tudtunk végezni artroszkóposan. Akkoriban azt mondtuk, hogy gyakorlatilag elértük a minimál invazív törekvések teljesítőképességének a csúcsát a térdízület vonatkozásában, mert a protetikát sosem lehet majd minimál invazív technikával elvégezni. Aztán jött az ezredforduló és megjelentek az endoprotetikai vonatkozásában is a minimál invazív törekvések. És ha nem is kulcslyukon keresztül rakjuk be a protéziseket, de mindenképpen úgy végezzük a műtéteket, hogy az a lehető legkevesebb diszkomforttal járjon. Tehát az egyik fő trend a minimál invazív beavatkozások számának növelése. A másik pedig, hogy azok a problémák, azok a degeneratív betegségek, amelyek eddig kifogtak rajtunk és amelyekre eddig csak kompromisszumos megoldásokat adhattunk, operálhatóak legyenek valamilyen biológiai augmentációs támogatással. Tehát ne kizárólag késsel, artroszkóppal végezzük a műtéteket, hanem próbáljuk meg a biológiát is segítségül hívni, és ez a porcfelszín károsodás ellátásnál kezd is megvalósulni. Itt már olyan lebomló regeneratív vázszerkezeteket is használunk a felszínek pótlására, aminek nyomán a teljesen tönkrement porcfelszín új élő porccal lesz helyettesíthető. És ennek köszönhetően bizonyos esetekben az endoprotetikai beavatkozások talán nem is lesznek szükségesek a távoli jövőben. Tehát abszolút a biológiai szemlélet irányába kezd fordulni az innováció, illetve a kutatási front. Összefoglalva azt gondolom, hogy a mai fejlett endoprotetikai lehetőségek kiváló megoldást nyújtanak a súlyos csípő, térd, váll és bokaízületi kopásokra, destrukciókra, de a mai modern mozgásszervi sebészet már ígéretes biológiai megoldásokat is tud kínálni az időben észlelt nagyízületi kopásos, sérüléses porcfelszínkárosodásokra.

Mindketten élvonalbeli csapatoknál vízilabdáztak. Milyen pluszt kaptak a sporttól, ami a napi munkájukban is kézzelfogható?

Dr. Hangody László: Mindketten éveken keresztül vízilabdáztunk a világelitet jelentő magyar első osztályban, Magyar Kupa  és Universiade érmek reprezentálják számunkra a legnagyobb sikereket, de az élvonalbeli vízilabda és csapatsport tapasztalat még ennél is többet jelent. Ez sok mindenre megtanított, és tartást is ad a mai kihívásokra. Az öcsém a Ferencváros OB I-es, BL-győztes vízilabdacsapatánál, én a KSI-nél, utánpótlás nevelő egyesületnél vagyunk csapatorvosok. Ebből kifolyólag sok versenyző megfordul a kezünk között. Kétféle sportoló van az én tapasztalatom szerint. Az egyik, aki nagyon félti magát, nagyon megijed minden kis tünettől, ami egyébként érthető, hiszen profi sportolók, számukra a karrier egzisztenciális kérdés. A másik típus túlmotivált, mindent megtesz a gyógyulás érdekében és meg sem fordul az a fejében, hogy a súlyos sérülése a karrierjét derékba törheti. Ha megnézünk egy betegség csoportot, és statisztikákat vezetünk, akkor láthatjuk, hogy vannak olyan sérülések, amelyek után körülbelül a 70% tud csak visszatérni a sérülés előtti szintre, és 30% nem. De hát ezt előre nem lehet tudni, és senki nem akar a 30%-ba kerülni.

Sok mindenre megtanított a sport. A gyermekkori intenzív sportolás hatására kialakult erős fizikumra tudjuk építeni a felnőtt karrierünket. Munkánk kapcsán és a mindennapokban a sport egyértelmű része az életünknek. Mozgás nélkül egy hét után én már rosszul érzem magam. A műtőben az álláshoz, a járóbeteg ellátáshoz a szükséges fizikumot ez biztosítja.

Dr. Hangody György: 2017 óta vagyok a Fradi vízilabda csapatának az orvosa, nagyon szerencsés dolog, hogy korábbi vízilabdázóként, vízilabdacsapat mellett vagyok orvos. Saját tapasztalatom alapján tudom, hogy mi az a sérülés, amit komolyan kell venni, milyen feladatot lehet az adott fájdalommal vagy sérüléssel végezni, illetve gyakorlati tanácsokat is tudok adni.

Az élsportolónak, mindig az a vágya, hogy minél hamarabb visszatérhessen. Az élsportoló mindig a saját szintjére akar visszatérni, és az egyfajta kompromisszum vagy csalódottság, ha valaki nem tudja már a sérülése után azt a szintet képviselni, amire egyébként predesztinálva van. Igazság szerint az élsportolókkal egyfelől könnyű, mert iszonyú motiváltak, néha még túl is teljesítenek a rehabilitáció során. Náluk a műtét időpontjának a meghatározása a nehezebb a versenyidőszakok tekintetében. Másfelől minden szempontból nehéz, mert a saját elvárásuk, klub- és válogatott szintű programjaik/kötelezettségeik komoly ráhatással vannak egy adott műtét és rehabilitáció ütemezésére. A közös cél persze mindig ugyanaz – az optimális gyógyeredmény, ami a további sportkarrier záloga. Az aktuális egyéni-klub-válogatott érdekek összehangolása területén a szakmai ismeretek, saját tapasztalatok és ezek okán kialakult „beleérző képesség” segíthet a jó döntések meghozatalában.

Milyen együtt dolgozni?

Dr. Hangody László: A közös munka olyan - ahogy az öcsém mondta - mint egy gyümölcs a fán, ami lassan az évek alatt megérett, és most már tényleg le lehet szüretelni. Ez nagy boldogság, nem beszélve arról a biztonságról, ami mind szakmailag, mind érzelmileg körülveszi az embert, ha a saját családtagjaival dolgozik együtt egy műtőn belül, és pontosan ismerik egymás rezdüléseit.

Természetesen így van ez más kollégákkal is, akikkel sokat dolgozunk együtt, de azért ez egy nagyon speciális és szerencsés helyzet. Nagyon jó érzés az, amikor itt a Dr. Rose Magánkórházban mi hárman nyolc műtétet végzünk egymásnak asszisztálva. Ez egy különleges élmény, a szakmai-érzelmi harmónia miatt tudunk a betegeinknek is valami olyan pluszt nyújtani, ami ilyen családi-szakmai összhang nélkül nehezebben jönne létre.

Dr. Hangody György: Hatalmas büszkeség lehet szerintem egy apának, hogy úgy tudunk operálni, hogy a három Hangody. Szerintem ez kuriózum.  Pár héttel ezelőtt egy műtéti napon nyolc műtétünk volt, négy édesapánké, kettő Lacié, kettő az enyém. Minden műtétnél más és más felállásban operáltunk, ez mindenképpen ritkaság. Nekünk az a fantasztikus ebben, hogy mellette pallérozódunk, tényleg nem szeretnék szerénytelen lenni, de azért nagyon sokat számít az, hogy ki mellett tanul az ember a tehetségen túl. Ezt a harmóniát látva az öcsénk, aki turizmus-vendéglátásban szerzett mesterfokú diplomát, hozzánk csatlakozva, eddigi végzettsége után műtős szakasszisztensi képzést kezdett meg. Reményeink szerint ő is hosszútávon valamennyit velünk is fog dolgozni.

Prof. Hangody László: Szerintem a legjobb dolog, ami történhet az emberrel, hogy a saját gyerekeivel dolgozik. Az alaptevékenységem az Uzsoki Kórházban, illetőleg a Semmelweis Egyetemen is egy ilyen állandó együttműködés - a kollégákkal, hallgatókkal, szakorvosjelöltekkel - a mindennapi gyógyító tevékenységen túl tudás átadás, oktatás vonatkozásában. Ha az ember annak adhatja át a tudását, akit a legjobban szeret, az nagy öröm. Élménynek pedig nagyon nagy élmény, mert látom azokat a genetikai mintákat, amiket magamban is felfedezni vélek. Nekem már van visszatekintésem a saját utamra, tudom, hogy mikor ment jó irányba, miben voltak nehézségeim és fel tudom mérni a sikereket is. Látom a gyerekeimen, hogy bizonyos dolgokhoz van tehetségük, ezekben segítem a fejlődésüket. Azt gondolom, hogy ilyen értelemben nagyon jól működik a mi közös munkánk és a közös megbeszéléseink. Elfogadják és minta számukra, amit elértem - nyilván nem akarják magukat erre a szintre beárazni, hanem még akár ennél is tovább szeretnének lépni - de látják a szakmai munkámat és meg tudják ítélni, hogy mi az, amit jól csináltam és mi az, amit ők majd másképp szeretnének.